A tóparti ház
Olyan volt, mintha tíz évvel, és nem pedig egy évvel lenne fiatalabb. Mégis jól kijöttünk egymással. Az ő gyerekes viselkedése, és az én – valamivel- érettebb gondolkodásom tökéletesen illettek egymáshoz. Sose vettük egymás hülyeségeit komolyan. Persze, ha arra került a sor, akkor kellő komolysággal tudtunk egymással beszélgetni. Egyikőnk sem akart idő előtt felnőni, sőt talán sosem akartunk. De tudtuk, hogy kérésünk lehetetlen dolog. Inkább igyekeztünk egymás boldogságával foglalkozni. Hiszen még csak gyerekek voltunk. Én tizenöt, ő tizennégy. Miért is lettünk volna komolyak, befásultak? Együtt rengeteg csínytevésben benne voltunk, na és sokszor le is buktunk. Nyáron együtt futottunk hazáig a szakadó esőben, együtt feküdtünk este a fűben, és együtt néztük a csillagokat is. Mondhatom azt is, hogy elválaszthatatlanok voltunk. A legszebb nyaraim voltak azok. Ha valamelyikünk „eltűnt”, a szülők azonnal tudták, hogy a másiknál vagyunk.
Tizenkilenc éves voltam, mikor egy augusztusi délutánon ugyanígy kettesben sétáltunk. A látszattal ellentétben nekünk is voltak vitáink, akárcsak más pároknak. Na, ezen a délutánon is pont egy ilyen vita megoldása miatt találkoztunk.- Sajnálom, hogy még mindig képtelen vagyok felnőni és komolyan állni dolgokhoz – kezdte. – Szeretném bebizonyítani neked, hogy tudok komoly lenni, nem csak két percig, hanem akár évekig is. – Elengedte a kezem, szembefordult velem, majd letérdelt előttem.
- Kate! – nézett a szemembe gyönyörű, barna szemeivel. – Egy bohóc kérlelő tekintetét látva, mit válaszolnál arra a kérdésre, hogy: hozzám jönnél feleségül? Lennél egy egész életen át hű társam?
- Azt válaszolnám – csuklott el a hangom- hogy megtisztelő lenne egy bohóc mellett leélni az életemet.
Annál boldogabbnak aligha láttam előtte. A szemei még inkább ragyogtak, a mosolya soha nem látott őszinteséggel ült az arcán.
Azóta tíz év telt el. Nem láttam többet úgy mosolyogni. Nem ragyogott többet úgy a szeme. Bizony beváltotta az ígéretét. Az én bohócom felnőtt, és belefásult az életbe. Nem futottunk többet az esőbe, nem lógtunk ki éjszaka a házból, és a csillagokat is csak az ablakból láttuk. Mi is pont olyanok lettünk, mint akiket kicsiként kinevettünk. Pont olyan felnőttek, amilyenek nem akartunk lenni. A monoton, szürke hétköznapok utolértek minket is. Veszekedéseink száma nőtt, szavaink őszintesége pedig csökkent. A szabadidőnk nagy részét is a munka tette ki. Inkább beletemetkeztünk abba, minthogy szembe nézzünk azzal a ténnyel, hogy elidegenedtünk egymástól. Gyerekünk még nem volt. Számtalan alkalommal próbálkoztunk, de nem jött össze. Talán ez is egy fajta oka volt annak, hogy két felé szakadtunk. Ez ment teljesen addig, míg egy nap az egyik barátunk fel nem hívott, hogy a hétvégére szabad a nyaralójuk. Afelől érdeklődött, hogy esetleg nincs-e kedvünk lemenni. Először azt válaszoltam, hogy biztos lenne kedvünk, de nincs időnk. Ám Dani nem hagyta ennyiben.
- Kate! A nászutatok óta nem voltatok sehol együtt. Lassan már beszélni sem fogtok. Csak éltek egy nagy házban ketten, ki-ki a maga világában. Nem gondolod, hogy ideje lenne tenni valamit?
Elgondolkodtatott, amit Dani mondott.
- Igazad van. Akkor a hétvégén leutazunk.
Gerryt mintha hidegen hagyta volna az egész. Nem mondott rá semmit, csak megállt pár másodpercre, rám nézett, majd további órákra bezárkózott az irodájába. Mikor megelégeltem, hogy semmibe vesz, bekopogtam hozzá. A választ meg sem várva, beléptem az ajtón. Kezét az arcához szorítva ült, és nézett ki a fejéből. Odamentem, s hosszas tétovázás után átöleltem a vállát.
- Hiányzol- súgtam a fülébe.
Ez volt hónapok óta az első olyan éjszaka, amit hosszas beszélgetéssel töltöttünk. Elmondtam neki, hogy ez így nem mehet tovább. Közel tíz évnyi házasság után olyanok lettünk, mint két idegen. Ahogy eltelt egy év, mi úgy újabb egy méterrel kerültünk távolabb egymástól. Elmondtam neki, hogy annak idején nem azért mondtam neki igent, mert féltem, hogy egyedül fogok megöregedni. Nem! Hanem azért, mert vele, csak és kizárólag vele akartam leélni az életemet. Senki mással nem akartam osztozni örömömben, bánatomban, csak vele. Nem akartam megváltoztatni őt. Ő is elmondta, hogy fél, hogy el fog veszíteni. Elmondott mindent, ami nyomta a lelkét. Én pedig ültem, és a legnagyobb figyelemmel hallgattam őt.
Ahogy közeledett a hétvége, elkezdtük a pakolást. Valamivel nyugodtabb voltam, mint általában, és mindezt annak az éjszakai beszélgetésnek köszönhettem. Bár tudtam, hogy sokat kell még dolgoznunk azon, hogy minden a régi legyen, mégis úgy hittem, hogy jó irányba haladunk.
*
A ház még mindig ugyanolyan volt, mint amilyenre emlékeztem. Régi, nagyrészt fából épített tóparti viskó. Kerítést nem húztak köré, pont, mint az amerikai házaknál. Kétszintes volt. Lent a nappali és a konyha kapott helyet, illetve egy kisebb tároló szoba. Fent három hálószoba és két fürdőszoba sorakozott. A ház előtt óriási füves terület hívogatta a gyerekeket egy kis kinti játékra. A tó, ami közvetlenül a ház mellett terült el, csendesen, barátságosan állt. Kisebb korunkban, mikor Daniékkal hétvégékre leköltöztünk, mindig csobbantunk egyet esténként. Nagyon szerettük ezt a nyaralót. Aztán az idősorán, ahogy felnőttünk, dolgozó emberek lettünk, a baráti társaságunk feloszlott. Egyre kevesebbet jártunk össze, egyre többet foglalkoztunk a munkánkkal, illetve a többiek a családjukkal. Szétváltunk. De most, több évvel ezek után, újra ott voltunk. A ház előtt álltunk. Ahogy megérkeztünk, minden szó nélkül, bepakoltuk a csomagokat a házba. Gerry eltűnt, én pedig elindultam körbejárni a házat. Megbizonyosodtam arról, hogy a legutolsó ottlétünk óta senki sem járt a házban. Legutoljára a felső szint leghátsó szobáját hagytam. A kilincsbe még mindig ott állt belevésve a „Kate és Gerry” felirat. Megdobbant a szívem, ahogy a kezem rátettem. Óvatosan lenyomtam, majd pedig benyitottam a szobába. Még mindig a ház legbájosabb szobájának tartottam. Az ágy, a függöny, a szekrény, minden-minden pont úgy volt, ahogy ott hagytuk. A falon ott lógott egy kép rólunk, amint a tizenkilencedik születésnapomon a naplementénél Gerry az ölében tart félig a tóban állva. Hihetetlenül sok időt töltöttünk együtt.
A ház meghozta az emlékeket, melyeket az évek során kezdtem elfelejteni. Milyen jó is volt a gondtalan „gyermekkor”. Ahogy ott álltam, teljesen kizártam a külvilágot. Csak akkor zökkentem vissza a valóságba, mikor Gerry átölelt. Úgy, ahogy tíz éve tette. Éreztem a szeretetet, a melegséget, ami utoljára tizenévesként öntött el. Behunytam a szemem, és mindent az érzéseimre bíztam.
- Minden a régi időkre emlékeztet – szólaltam meg végül. – Emlékszel még erre a napra? – mutattam a falon lógó képre.
- Igen- súgta a fülembe. – Hogy is felejthetném el azt a napot? Már egy éve jegyben jártunk, és én voltam a világ legboldogabb férfija.
- Hiányzik… Mi lett velünk, Gerry? – néztem csillogó barna szemeibe.
- Beváltottam az ígéretem, Kate – válaszolta szomorúan.
- De én nem akarom ezt! Igen, nyilván nagyon gyerekek voltunk, de most meg már olyanok vagyunk, mint egy száz éves házaspár. Nem beszélünk! Nem alszunk együtt! Hiányzol! Megint futni akarok veled a réten. Azt akarom, hogy dobj bele a tóba, és ússz utánam. Este veled akarok feküdni a fűben, veled akarom nézni a csillagokat. Azt akarom, hogy légy újra az én bohócom!
Gerry elmosolyodott. Tetszett neki az ötlet. A mosolya ugyanaz a csintalan kisfiú mosoly volt, amire régről emlékeztem. Szembe fordultam vele, majd szorosan átöleltem. Beszívtam az illatát, neki döntöttem a fejem a mellkasának, miközben a szívem majd kiugrott a helyéről. Visszakaptam! Csak ez az egy dolog járt a fejemben. Újra a régi. Az ölelése, a tekintete, a mosolya; olyan rég láttam ezeket, hogy ott és akkor csak gyönyörködni tudtam bennük.
- Egy verseny? – hírtelen elengedett, és izgatottan nézett a szemembe. – Aki utolsónak öltözik át fürdőruhába… hm… az viszi holnap reggel ágyba a reggelit.
- Akkor készülj, mert sajnálattal kell közölnöm, hogy holnap igen korán fogsz felkelni – somolyogtam rá.
- Na, ne! Rajtad van a fürdőruha, igaz? – kacagott fel.
- Pontosan- bólogattam bőszen.
Mint két óriás gyerek, úgy nézhettünk ki. Rendkívül vicces volt a dolog, de legalább élveztük.
- Akkor viszont – kapott az ölébe- sajnos be kell, hogy vizezzelek.
Hangosan felkacagtam. Felesleges volt minden próbálkozásom arra, hogy eleresszen. Levitt a tóhoz, és ruhástól beledobott. Na, nekem is ennyi kellett. Ugyanazzal a lendülettel magammal rántottam őt is. Ott ültünk a vízben, és újra együtt nevettünk. Fröcsköltük a vizet, mintha megint tizenéves gimnazisták lennénk. Majd egyszer csak felállt, közelebb húzott magához. Egy ideig a hajamat babrálta, amit úgy szerettem, majd lassan közelebb és közelebb került a szája az enyémhez. Megcsókolt. Megcsókolt, de nem akárhogy! Ebben a csókban sokkal több érzés és szenvedély volt, mint addig valaha. Karjaim ösztönösen a nyaka köré fonódtak; a külvilág megszűnt létezni. Hosszú csók volt ez, hosszú évek után. Mindkettőnk érezte, hogy pontosan erre volt szükségünk.
A nap további része is azzal telt, hogy visszavarázsoltuk magunkat a tinédzserkorba. Annyi történet jutott eszünkbe a hellyel kapcsolatban, hogy nosztalgia estét tartottunk Gerryvel. Előtte viszont kötélről ugráltunk a vízbe, napoztunk a fűben, kacsáztattunk köveket a partról a tavon, és sétáltunk az erdőben. Valójában csupa olyan dolgot tettünk, amit már nagyon régen nem, és ami már hiányzott mindkettőnknek.
Az este folyamán a szobánkban feküdtünk. Fülemet erősen Gerry mellkasához nyomtam, hogy oly régen hallott szívdobogását hallgassam.
- Emlékszel, mikor bejelentettük, hogy össze akarunk házasodni? Az anyukám közölte, hogy soha többet nem találkozhatunk. A szüleid, annak ellenére, hogy egy évvel fiatalabb vagy nálam, egyből beleegyeztek.
- El lehet azt felejteni? – nevetett fel. – Két hónapig nem álltak szóba egymással a szüleink, én pedig kénytelen voltam létrán közlekedni, ha látni akartalak.
- Valóban – mosolyodtam el, ahogy felidéztem azokat a napokat. – De végül, mikor már kellőképpen utálták egymást, anya felhívta Margaretet, hogy megkérdezze milyen esküvőt akarunk. Már rég kibékültek, nekünk még sem árulták el, csak miután le volt már minden szervezve. Pontosan úgy, ahogy akartuk. Na, az volt ám a meglepetés!
- Kétségkívül miénk volt a világ egyik legfurább esküvője – vett egy mély levegőt Gerry.
- Min gondolkozol? – néztem fel rá egy kis idő elteltével.
- Itt, ebben a szobában… - kicsit hezitált- voltunk együtt elsőnek.
A szemébe fúrtam a tekintetem. Édes mosoly terült szét az arcán, aminek lehetetlenség volt ellenállni. Feljebb kúsztam, s leheletnyi könnyű csókot adtam a szájára. Ismét a szemébe néztem. Nem kellett több, mindent értettem, tudtam, hogy mit akar. Elég régen feküdtünk le egymással ahhoz, hogy örülni tudjunk minden pillanatának. Gyengédsége és kacérsága mit sem változott az idők során. Az az éjszaka volt életünk legmeghatározóbb éjszakája.
Reggel az ablakon beáramló Nap melegére ébredtem. A madarak csicseregtek, hűs szellő libegtette a függönyt. Gerry már nem feküdt mellettem, én pedig lusta voltam kikelni az ágyból. A pokrócot magam köré tekertem, úgy ültem fel az ágyon. A falióra fél tízet mutatott. Hírtelen megnyikordult az ajtó. Gerry belökte a lábával, majd vállával megtámasztotta, hogy a kezében levő tálca ki ne billenjen onnan. A tálcán két csésze kávé, egy nagy adag tojásrántotta és egy szál tulipán sorakozott.
- Jó reggelt, édesem! – homlokon csókolt, majd elém tette a tálcát. Visszaült ő is a takaró alá.
- Jó reggelt! – mosolyodtam el. – Hm… finom illata van.
Reggeli után a tó melletti nagy fa árnyékában kártyáztunk, pont, mint régen. Rádiót hallgattunk közben, és bár farshangon, de régi slágereket énekeltünk. Délutánra feljött egy futó zápor. Akárcsak tíz éve, most is fogócskáztunk az esőben; könnyed csókokat adtunk egymásnak, és nyakig beleültünk a sárba. Bár a hétvége nagyon hamar elröppent, azért hagyott emléket hátra.
Kilenc hónap múlva fiú-lány ikreink születtek. Emma és Ben. Tündéribb gyerekeket álmunkban sem tudtunk volna elképzelni. Ben tizenkét perccel hamarabb jött a világra, mint Emma. Mindketten természetüket az apjuktól örökölték. Életvidám gyerekek lettek. Jelenleg öt évesek, imádnak úszni és focizni. A család új tagja Rex, egy németjuhász kutya, akit mindannyian imádunk. Hétvégenként gyakran járunk le Dani nyaralójába; a régi csapat is egyre többet jár össze. Nyaranta heteket töltünk ott együtt. Az a hely valóban összehozza az embereket. Varázsereje van. Örülök, hogy annak idején leruccantunk arra az egy hétvégére. Hiszen az a hétvége változtatta meg az életemet.
