Ördögi szerelem
Harcoltam ellene, pedig tudtam, hogy nem győzhetek. Ha nyerek, akkor is veszítek, és így teljesen értelmetlen volt az egész. Valakinek így is-úgy is mennie kell… de a helyzet lehetetlen volt. Halált kívánt.
Minden azon az átkozott napon történt, amikor Sara néni temetésére küldtek le a Földre. Születésétől fogva az őrangyala voltam. Ha kellett, mindig segítettem rajta, erőt adtam neki. Azonban az utóbbi időkben Felhőn túl lázadások törtek ki, így haza kellett térnem az Angyalkör parancsára. Mindösszesen három napot voltam távol, de máris megtörtént a baj. Sara néni meghalt. Idős volt már, így nem gyanakodtam. Leküldtek a temetésére, ami már eleve baljósan indult.Megállás nélkül szakadt az eső, villámok cikáztak az égen, így sokkal nehezebb volt a lejutás a Földre. Rázós utam volt, a szárnyamat ért megpróbáltatások miatt pedig oda lett pár tollam. Bosszúsan, ám annál nagyobb szomorúsággal sétáltam be a ravatalozóba, ahol már a rokonok, ismerősök felsorakoztak a búcsúzáshoz. Az emberek nem látnak minket, így magabiztosan indultam meg a koporsó felé, amikor észrevettem, hogy néznek. Pontosan az első sorban ült egy kislány. Tizenhat éves volt, Rosemarienek hívták. Végignézte, ahogy besétálok az ajtón, megállok a koporsó mellett, majd elmosolyodott. Rosszalló pillantást vetettem rá.
Valamilyen oknál fogva Sara egyetlen lányunokája látott minket. Korábban a saját őrangyalát, Dávidot is látta. Akkor az Angyalkör ötven méter követőtávolságot szabott ki Dávidnak. Azóta nem kísérleteztünk a közelébe menni, de most hogy újra ott voltam, tudtam, hogy lát minket. Köddé kellett válnom még azelőtt, hogy feltűnést keltett volna. Miután búcsúcsókot leheltem Sara arcára, a ravatalozó tetején levő kisablakot vettem célba. Egy pillanat múlva már kintről, az ablakon át néztem a temetést.
Újabb szélvihar söpört végig a temetőn. Rossz érzés fogott el hírtelen. Körbe néztem, de nem láttam senkit. Az udvar üres volt, ilyen időben senki nem járt a temetőben. Azonban mikor visszafordítottam a fejem az ablakhoz, várt rám ott valaki.
- Lucifer! – sikítottam fel.
- Én is övendek, Gabriella! – biccentett felém, majd közelebb hajolt. – Hiányoztál…
Megcsókolt. Nem túl hosszan, de épp elég időre ahhoz, hogy a szárnyaim gyors csapkodásba kezdjenek.
- Eressz el! – kiáltottam fel. – Mit akarsz?
- Ne légy goromba! – nézett rám legártatlanabb tekintetével. – Gondoltam, meglátogatlak, ha már erre jártam. Tudod, az a múltkori kis kalandunk… hűha! Igazi villámok cikáztak miattunk.
- Miattad – helyesbítettem. – Mondtam, hogy ne merészelj többet a közelembe jönni!
- Gabi, Gabi! Bántottalak én valaha? Soha! Helyes. Hiányzol – nézett rám komolyan.
Annyira komolyan, hogy ha nem támad fel újra a szél, még el is hiszem.
- Szerelmes voltam beléd, te pedig átvertél – szűrtem a fogaim között. – Elárultál, és miattad komoly bajba került az egész angyal világ.
- Már mondtam, hogy nem én tettem – vágott vissza erősebben. – Meddig akarsz még miatta büntetni?
- Akkor mégis ki volt, Lucifer?! Csak mi tudtunk az érzéseinkről, senki más. Hogy hihetnék neked, hiszen a Pokol kapuját őrzöd!
- Már megint itt járunk! – emelte fel a hangját.
- Hol? Mégis hol járnánk? Én angyal vagyok, te meg… maga a Sátán embere!
- Tehetek én erről, mondd!?
A kérdés nagyon is jogos volt. Tudtam, hogy igaza van. Nem az ő hibája, hogy annak született, ami. Viszont a háborúért nagyon is felelősnek gondoltam. Miután bűnbeestem – beleszerettem – sokat találkozgattunk és rosszalkodtunk együtt. Valójában nagyon is jól éreztem magam vele! Ám a két világ tudomást szerzett a kapcsolatunkról. Angyalok és ördögök háborúját szította a hír. Megszegtük a legfőbb törvényeket azzal, hogy egymásba szerettünk. Innentől csak rosszabb lett. Megutáltam, mert elárult. Hiszen más nem tudott rólunk, és ő… Biztosan tudtam, hogy ő volt, hiszen ördög. A Sátánnal üzletel! Mindenki tudja, hogy nem lehet bennük száz százalékig megbízni. Azt hittem, attól, hogy szerelmes belém, megváltozik. De mint mindig, most is túl naiv voltam.
- Ha nem te voltál, akkor mégis ki? – egyenesen a szemébe néztem.
- Nézd meg magad! – majd az ablakon keresztül Rosemarie felé bökött.
- Ugye csak viccelsz? – néztem rá mérgesen. – Azt akarod nekem beadni, hogy egy halandó árult el minket? Ezt te sem gondolhatod komolyan!
- Nem gondolom, hanem tudom.
Egy emlékképbe csöppentem, még mielőtt bármit is felelhettem volna. Rosemarie egy fa tövében ült, míg én Sara mellett gubbasztottam. A kertjükben voltunk, szemlátomást nagyon untam magam. Sara éppen kukoricát szemezgetett, Rosemarie pedig úgy tett, mintha olvasna. Valójában végig engem bámult. Az egyik fa mögül Lucifer vigyorgó arca tűnt fel. Sunyi módon a hátam mögé lopakodott, majd halálra rémisztett. Felsikítottam, mire Lucifer hangos nevetésben tört ki. Rosemarie is elejtett egy gyenge mosolyt, de valójában halál komoly arccal ült tovább a fa tövében. Megcsókoltam Lucifert, amit kívülről látni sokkal borzalmasabb volt, mint átélni. Tulajdonképpen nagyon is jól csókolt az én ördögöm.
Na, de az emlékképhez visszatérve… Rosemarie mindent látott. Végignézte az egész jelenetet. Ahogyan a hátsókertben fogócskáztunk Luciferrel, ahogyan csókolóztunk. Mindent, mindent látott!
Aztán váltott a kép. Rosemarie egy bokor mögött ült, és várt valakit. Fél percenként ránézett az órájára, majd bosszúsan dobolt a lábával. Nemsokára egy ördög jelent meg a bokor mellett. Még sosem láttam addig a napig, nem volt ismerős.
- Késtél! – bosszankodott a lány. Egyből leszűrtem, hogy már régebb óta ismerik egymást.
- Valóban – tűnődött el az ismeretlen. – De nem gondolnám, hogy olyan helyzetben vagy, hogy parancsolgass.
Rosemarie nyelt egyet. Úgy tűnt, valami aggasztja. Idegesen a füle mögé tett egy kósza hajszálat, majd becsukta a szemét. Emlékeket adott át az ördögnek. Emlékeket… rólunk.
- Okos kislány – vigyorgott rá a sötétség szolgája. – Most pedig… van egy kis elintéznivalóm.
- Azt ígérted, hogy nem fogod bántani! – kétségbeesetten kiabált a lány. – Megígérted!
- Sose mondták neked, hogy ne játssz az ördöggel? És ne is üzletelj vele! – sátáni kacagása elnyomta a lány sírását.
Márkus, mint később megtudtam az ördög nevét, fekete köddé vált. Rosemarie egyre csak sírt és sírt. Elárulta a nagymamáját. Kizárólag ő tehetett arról, hogy Sara meghalt és Felhőn túl veszélybekerült. Kizárólag ő volt a hibás. És mindez miért? Mert beleszeretett Márkusba! Egy halandó, egy ördögbe. A Sátán szolgálójába!
Mikor az emlék utolsó morzsája is lepergett, erőtlenül rogytam össze a ravatalozó tetején. Bámultam magam elé, és nem akartam elhinni, hogy ez igaz. Nem akartam elhinni, hogy emiatt a lány miatt kerültünk mindannyian bajba.
- A ti szerelmetek se különb! – kiáltott egy hang.
Rosemarie állt az épület oldalánál, lentről kiabált fel. Fekete gyászruhát viselt, szemei vörösek voltak a sok sírástól. Hangja érdes volt, düh, kétségbeesés és némi megbánás motoszkált benne.
Dühös volt, mert a mi szerelmünk beteljesedett. Kétségbeesett, mert nem tudta, hogy ezek után mi fog következni. És a megbánás… az édes megbánás, amit a halandók akkor éreznek, amikor tudják, hogy hibásak valamiért. Rosemarie pontosan tudta, hogy hibás a nagymamája haláláért.
- Hogy mondod? – néztem rá semleges tekintetekkel. – Úgy gondolod, hogy az, hogy két lény szereti egymást összemérhető azzal, hogy egy nem Földi és egy halandó szerelmes? Rosszul hiszed Rosemarie Jenett!
- Nektek se kéne együtt lennetek, mégis szeretitek egymást! – forrt benne a düh, amit egy angyal rosszul visel.
- Jobb lett volna, ha nem avatkozol bele a dolgokba – nézett rá határozottan Lucifer. – Szólhattál volna nekünk, mi segíthettünk volna. Csak azért vagy dühös, mert tudod nagyon jól, hogy igazunk van. Tudod nagyon jól, hogy te tehetsz az egészről!
- Lucifer, elég! – kiáltottam rá. – Ezzel nem oldunk meg semmit.
Alighogy kimondtam az utolsó szót, óriási erejű szél támadt. Rosemarienek az ereszbe kellett kapaszkodnia, hogy talpon tudjon maradni. Nekünk is komoly gondot okozott, hogy ne hajítson le a tetőről a tornádó erejű szél. Fekete felhők gyülekeztek, majd egy óriásit villámlott. Márkus jelent meg a felhők alatt, gonosz vigyorral a száján.
- Nocsak, nocsak! Gyűlést tartotok nélkülem? – megrázta a fejét. – Helytelen.
- Épp szólni akartunk, de te már megint megelőztél minket – nézett rá Lucifer.
A szél lecsendesedett, ám a felhők nem oszlottak szét. Hírtelen szakadó eső zúdult ránk, égiháború dúlt fent. Villámok cikáztak szerte a városban, soha nem hallott mennydörgések kíséretében.
- Gondoltam, ha már ti nem hívtok meg, hát meghívom magamat – azok az ördögi vigyorok, amiket egy angyal – bármily szerény teremtés is – szívesen letörölne az arcokról.
- Miért kellett neked Sara, mondd!? – kiabáltam rá. – Mit ártott neked az a szegény idős hölgy?
- Ugyan már! Ne mondjátok, hogy ti nem tudtatok róla – kacagott fel.
- Mégis miről? – vetette oda Lucifer.
- Hajj, hogy mindent nekem kell közölnöm – játszotta a hőst, közben nem volt több, csak egy bajkeverő. – Sara nénikétek végig látott titeket. Mit gondoltok, Rosemarie miért lát minket?
Az igazi meglepetés ezek után a szavak után ért minket. A hírre felelni sem tudtunk. Egyikőnk sem sejtette, hogy mi ez az egész, hogy valójában miről is beszél Márkus.
- Hazugság! – kiabáltam oda. – Az egész életemet vele éltem le. Ott voltam a születésekor, az első lépteinél, az első kimondott szavainál. Mind a nyolcvanöt születésnapján!
- Nonono! Ne siessük ennyire el a dolgokat. Voltak napok, hogy nem voltál vele. Nem is kevés! Pont úgy járt ő is, mint ahogyan a kis unokája. Rossz emberrel kezdett. Magával az ördöggel.
- Hallgass! Sara sose tett volna ilyet!
- Talán nem, ha tudja, hogy kivel is van dolga. De mi van akkor, ha sejtelme sem volt, hogy kit takar az álarc?
- Lucifer! Miről beszél? – néztem rá kétségbeesetten.
Láttam Lucifer arcán a megvilágosodást. Tudtam, hogy ő már összerakta a képet és pontosan tudja, miről beszél Márkus. Ki volt írva az arcára minden.
- A nagymamám szerelmes volt egy férfiba. Lucas volt a neve. Havonta kétszer látogatta meg, mindig rejtélyesen beszélt magáról. Fényes nappal sose látta, mindig csak este találkoztak… - mesélte Rosemarie.
- Gabi! Fogd meg Rosemariet, és vidd biztonságos helyre! – haboztam, mire Lucifer rám nézett, harag volt a szemében. – Most!
Nem értettem, mi történik. Nem értettem semmit. De követtem a parancsot. Bár a szárnyaim kissé csapzottak voltak, pontosan tudtam, pár csapás és megint a régiek lesznek. Nehezen feltápászkodtam, a fejemben rengeteg kérdés motoszkált. Zavart voltam és kétségbeesett. Nem egészen tudtam, mire készül Lucifer.
Mielőtt lerepültem volna Rosemariehez, Lucifer felé indultam. Pár centire megálltam előtte. Mélyen a szemébe néztem, állta a tekintetemet. Közelebb hajoltam hozzá, majd a fülébe súgtam: Szeretlek. Egyetlen szárnycsapással a kislánynál termettem, felkaptam és mindenféle visszatekintés nélkül a házuk felé szálltam vele.
Gyorsan vissza akartam érni a temetőbe, még mielőtt valami baj történik. Rosemarievel megígértettem, hogy míg a szülei haza nem érnek, ne nyisson ajtót senkinek. A biztonság kedvéért üzentem Dávidnak, hogy azonnal siessen a lányhoz.
Mire visszaértem a temetőbe, már komoly károk keletkeztek. Több fát is kidöntött a két ördög. Nagy csatát vívtak, de már nem voltak a ravatalozónál. A temető hátsórésze felől hallatszott nagyobb robaj. Egyből odasiettem. Lucifer és Márkus úgy forgatta a villáit, mintha csak hétköznapi kardok lennének. Pedig azoknak a villáknak nagyobb hatalmuk volt.
Mikor odaértem, éppen Lucifer csapódott neki az egyik sírnak, ami óriási robajjal összetört. Pár másodperc kellett csak, hogy újra talpra szökkenjen, majd egy óriási ugrással Márkusnak menjen. A villáik hangosan összekoccantak, aminek hatására villám keletkezett.
- Fiúk! – kiáltottam rájuk a lehető leghatározottabban. – Hagyjátok ezt abba!
- Gabi, menj innen! – förmedt rám Lucifer.
- Nem hagylak itt ezzel a… kártékony bestiával!
- Gabi, szerintem is hallgass rá – figyelmeztetett Márkus a lehető legszelídebb hangján.
- Azt már nem!
A két ördög megállíthatatlan volt. Egymás után csavarták ki a fákat, törték össze a sírokat, míg én nem tehettem semmit.
Egyetlen másodpercre fordultam el, mikor is Márkus taktikát váltott. Fénysebesen mellettem termett és a villájának fogait a torkomhoz szorította. Levegőt venni sem mertem a hírtelen ért támadástól. A vasvillák fogai meglehetősen élesek és hegyesek voltak egyszerre. Egy hírtelen tett mozdulat, és nekem végem.
- Márkus, ne tedd! Hagyd őt békén! – Lucifer ordibálni kezdett, de nem mérgesen; sokkal inkább könyörgően.
- Ha veled nem végezhetek, hát végzek vele – zihálta a fülemnél.
- Engem akarsz, és nem őt, ezt te is tudod.
- Hidd el, ha megölnélek, az nem fájna neked. De ha őt ölném meg… te szenvednél – már megint az a hangnem, amit úgy utáltam.
- Kérlek, Márkus! Hagyd őt menni. Itt vagyok – azzal ledobta villáját a földre – tedd meg!
- Lucifer, ne tedd! – sikoltottam.
- Hm… hm… nehéz döntés, Lucifer – ugyan nem láttam, de szinte biztos voltam benne, hogy kárörvendően mosolyog. – Hát legyen!
Azzal a mozdulattal lelökött a földre. Óriási puffanással érkeztem meg. A kezem és a lábam fájt, nem éreztem őket. Különösen a bal oldalamat nem, amire estem. A szárnyaim még működő képesek voltak, de a rémülettől nem mertem megmozdulni.
Márkus óvatosan elindult Lucifer felé, aki csak lebegett ott fegyver nélkül. Mire odaért az ördögöm elé, a vasvillát már szorosan maga előtt tartotta.
- Utolsó kívánság, te hős szerelmes – gúnyolódott a sötétség szolgája.
Lucifer felém fordult, szemében könnyek csillogtak. Akaratlanul, de én is sírva fakadtam. Tehetetlenül támasztottam a földet, ráztam a fejemet, mintha azzal bármit is megoldhatnék. Könyörgően néztem rá, amitől nyelnie kellett egyet, hogy meg tudjon szólalni.
- Gabriella! Szeretlek, mindig is szerettelek és szeretni foglak örökre – kezdte. – Sajnálom, hogy emitt kerültél bajba és, hogy idáig fajultak a dolgok. Soha jobb dolog ördögi életem során nem történt velem annál, minthogy megismertelek. Nagyon kérlek, légy óvatos a jövőben, és soha többet ne kezdj ördögökkel!
- Elég lesz már a sok nyálból – forgatta a szemeit Márkus.
- Menj el! Nem akarom, hogy lásd! – kiabált rám Lucifer. – Menj már!
- Szeretlek! – zokogtam.
- Akkor tűnj el, kérlek! – most már ő is sírt. Az én ördögöm, akiről eddig azt hittem, hogy érzésekkel nem rendelkezik, sírt! És ez volt az a pillanat, mikor megértettem, hogy az érzések függetlenül attól, hogy halandók vagy nem halandók vagyunk, bennünk vannak. Sara néni ezért látott minket, mert egy földre költözött ördögbe volt szerelmes. Rosemarie is azért látott minket, mert Márkus iránt táplált gyengéd érzelmeket. Az érzéseink azok, amik befolyásolják, hogy mit látunk s mit nem. Hogy mit veszünk észre a külvilágból, másokban vagy éppen magunkban. Függetlenül attól, hogy mik is vagyunk valójában.
Mire körülnéztem, beborított egy fehér köd. Nem láttam semmit. Sikítani akartam, kiabálni, de egy hang nem jött ki a torkomon.
- Ne félj – szólalt meg egy ismerős hang. – Mikor eljön az idő, szólok. Egy dolgod van, Gabi. Jól figyelj most! Lucifer villája a földön hever. Pontosan abban a pillanatban, mikor jelzek, el fog tűnni a köd. Újra ott leszel. Nincs más dolgod, mint megfogni a villát, és Márkusba döfni.
- Dávid? – suttogtam, majd körülnéztem, de nem láttam semmit.
- Ne kérdezz, csak cselekedj! Felkészültél? – Bólintottam. – Helyes. Háromig számolok, háromra eltűnik a köd. Egy… kettő… három!
Ahogy Dávid – vagyis a hangja – mondta, pontosan úgy történt minden. A fehér köd eltűnt és én ismét a temetőben voltam. Hallottam Lucifer fájdalmas ordítását, és láttam földre esni. De nem volt egy percnyi időm sem. Könnyeim miatt elhomályosult szememtől alig láttam valamit. A földön tapogatóztam, mire a kezembe került a villa. Azzal a lendülettel erőt vettem magamon, és egyenesen Márkus hátába állítottam a vas eszközt. Márkus fájdalmasan felordított. Újabb villám csapott le a közelben és ismét tornádó erejű szél támadt. Márkus szép lassan porrá égett ott, a szemem láttára a levegőben. Darabjait felkapta a szél, s az ég felé vitte őket. Az idő lecsendesedett, a felhők oszlani kezdtek.
Erőtlenül értem földet közvetlenül Lucifer teste mellett. Ha mondhatok ilyet, pokolian hideg teste megrémített. Az én egyetlen ördögöm ott feküdt a földön hallottan, szívében egy tátongó lyukkal. Keservesen sírtam, püföltem a földet, ordibáltam, de senki nem hallott engem.
- Nem teheted ezt velem, Lucifer! Nem hagyhatsz itt!
- Elment – mondta csendesen Dávid, aki most lépett ki az egyik fa árnyékából. – Gabi, Lucifer meghalt.
- Nem! – ordibáltam. – Nem halhatott meg!
Nem szólt egy szót sem, csak némán megölelt.
Tiltott szerelem volt a miénk, ezt tudtuk jól. Rosszkor voltunk rossz helyen. Tudtuk, hogy ennek baj lesz a vége, ezért tartottam helyesnek, hogy távolságot tartsak tőle. S bár úgy könnyebb volt, hogy haragudtam rá, mert azt hittem, ő árult el, attól még fájt. Szörnyen hiányzott azokban az időkben. Nem volt nap, hogy ne gondoltam volna rá. De tudtam, hogy ezzel vége lesz a harcoknak és újra béke lesz. Így biztonságban voltunk.
- Miattam halt meg – zokogtam Dávid vállába fúrva a fejemet. – Én tehetek róla!
- Ez nem igaz, Gabi! – megsimogatta a hajam. – Nézz rám! – kényszerített, hogy a szemébe nézzek. – Az Angyalkör mindent tud, de megbocsátanak. Azt mondták, jöjjek segíteni neked. És arra kérnek, hogy… Lucifer Felhőn túl térjen végső nyugalomra.
Soha még ilyen ezelőtt nem történt. Egy ördög az angyalok országában legyen eltemetve, s a mi mezőnkön térjen nyugovóra a lelke… Az Angyalkörnek nagyon sokat köszönhettem ezzel. A szerelmünk története belekerült az angyalok történelmi könyvébe.
Bár tudom, hogy megszegtem a legfőbb törvényeket és ezért hátralevő életemben bűnhődnöm kell, de semmit nem csinálnék vissza belőle! Lucifer volt az, aki megmutatta nekem, hogy nem a külsőségek számítanak. Hogy glóriát viselsz vagy szarvakat, hogy szőke vagy, vagy esetleg fekete. Csak az számít, hogy mi van benned, legbelül. Az életét adta értem, így kijelenthetem, hogy az életemet is neki köszönhetem. Ha egy nap újraszületik, talán angyal lesz, így még van esélyünk a boldogságra. De addig még kereken százötven évet kell várnom… és én várni fogok rá.
